Kedves Gyerekek! Itt az ideje, hogy lerántsuk a leplet a hajóskapitányokról! Ugye, azt gondoljátok, hogy a hajóskapitányok élete csupa kaland és vidám tréfa? Hogy a kincses szigetet keresik, míg rumot isznak és vidám tengerésznótákat énekelnek? Hogy pénzéhes, vad kalózokkal vívják meg tengeri csatáikat, gigászi küzdelem során, és hogy a kalózhajó kapitánya a keze helyén vaskampót visel, karján hatalmas tetoválások éktelenkednek, fél szeme pedig fekete kendővel van letakarva? Ágyúval lődöznek egymásra, míg végül sikerül legyőzni a gaz kalózokat, és a nagy hajó méltóságteljesen suhan el a lágyan hullámzó tengeren, gyomrában a kalózoktól zsákmányolt sok-sok pénzes ládával? Biztosan léteznek ilyen hajósok is.
De akiről én mesélek ma nektek, az egészen másmilyen. A neve Ede. Ede borostát és fején kis fehér sapkát visel, kerek pocakján kék-fehér csíkos trikó feszül. Igaz, tetoválása neki is van, mint a mesebeli hajósoknak, a jobb vállán egy vasmacska-tetoválás. Régen készült, és egy emléket őriz, de azt nem árulta el, mifélét.
Ede nem messzi tengereken, hanem a Dunán hajózik, a közlekedési vállalat kis kirándulóhajóján. A belvárosban feláramlik a zajos, lármás, vidám népség a hajóra, aztán a Margitszigeten meg a Római-parton kiáramlik. Ott szétszélednek, szedik a lábukat, hogy jó helyet kapjanak valamelyik vendéglő teraszán. Sétálnak a parton, esetleg futnak a kisgyerekük vagy a kutyájuk után. Biciklisek érkeznek, testhez simuló, ezüstszürke és rózsaszín mezben, fejükön áramvonalas sisakkal. Kenusok és kajakosok eveznek a vízen. Aztán, amikor már mindenki evett-ivott, beszélgetett egy nagyot vagy sétált a hosszú parton a csónakházak, régi üdülők és új luxusvillák között, estefelé, ez a nagy, nyüzsgő, lármás tömeg lassan eloszlik. Van, aki biciklivel megy haza, mások HÉV-vel. Sokan ismét felszállnak a hajóra, hogy a remek nap után visszaszállítsa őket a lármás belváros szívébe.
Ede kis kirándulóhajójával naponta ötször fordult a Boráros tértől a Római-partig. Reggelente és késő délután nagy volt a tömeg, ilyenkor nem hallotta a saját gondolatait a locsi-fecsi kirándulók között. De kora délután, mikor a kirándulók még a parton időztek, és nem voltak újabb felszállók, Ede, míg a nagy hajókormányt forgatta, és a mohón kőröző sirályokat nézte – a kirándulók egészen magukhoz szoktatták a sok, fedélzeten elszórt kenyérmorzsával –, sokat ábrándozott arról, hogy egyszer, egyetlen egyszer ő is kalandokba keveredik, mint a nagy tengerjárók kapitányai. Olyan kalandról ábrándozott, amiben megmutatkozna férfiúi hősiessége, olyanról, amit, ha meghall a kisfia, ámulva néz fel rá és ő lesz a példaképe.
Egy szép, nyári napon Ede már az ötödik, utolsó körét kezdte meg visszafelé a hajóval. Gyuri, a vidám hajósinas fütyörészve oldotta el a kikötőkötelet a bakról, és gondolattalanul trillázva nézte a távolodó partot. Egyszer csak kiáltozásra lett figyelmes. Négyen rohantak a kikötő felé: elöl két fiatal férfi, utánuk két lány, az egyikük babakocsit tolt maga előtt. A babakocsi minden bukkanónál nagyot döccent, ilyenkor a benne fekvő, duci, kopasz baba nagyokat kacagott, a babakocsira kötözött színes lufik vidáman röpködtek utánuk.
– Álljanak meg! Mi lemaradtunk Hahó! – kiabálták a lemaradt utasok rémülten.
Gyuri két ujját a szájába véve fülsértőt füttyentett. Ede kinézett a kabin ablakán, s gyorsan felmérte a helyzetet.
– Állj! Hátra! Új fogás! – kiáltotta, ami a hajósnyelvben olyasmit jelent, hogy a manővert meg kell ismételni. Már tekerte is a kormányt, s a kis motorhajó fürgén fordult meg tengelye körül, majd kéményén fekete füstpamacsokat pöfékelve visszaindult. A lemaradt utasok lihegve fékeztek le a kikötő szélén. Gyuri hajósinas a karját nyújtotta, hogy átemelje a babakocsit a hajó és a palló közti félméteres résen. Nem tudni, hogyan történt, olyan váratlan volt az egész: egy nagy csobbanás és Gyuri, a hajósinas a vízben evickélt. Ahogy a nehéz babakocsit emelte, elveszthette az egyensúlyát.
– Ember a vízben! Horgonyt le! – kiáltotta Ede és egy pillanatot sem tétovázott: megragadta a hajó oldalára függesztett mentőövet, bedobta a vízbe s utána ugrott ő maga is.
A lemaradt utasok még fel sem ocsúdtak, egy kék-fehér villanás hasított a vízbe a szemük előtt. Ede, a hajóskapitány gyors karcsapásokkal hasította a vizet, a lassan távolodó, prüszkölő, néha el-elmerülő Gyuri után úszva. Az utasok a korláthoz tódulva hangosan kiabálva biztatták. Ede végre közel tudott úszni a most nem olyan vidám hajósinashoz, odatolva neki a mentőövet. Gyuri megkönnyebbülve kapaszkodott belé. Ede az egyik kezével a mentőövet húzva, a másikkal evickélve visszafelé kezdett úszni a hajóhoz. Sokáig tartott, míg megküzdve a Duna erős folyásával, lassan elérte a hajót. A lemaradt utasokból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
Ede, elhárítva a meggyötört hajósinas hálálkodását, elvonult a hajó orrában kialakított kis zuhanyzóba. Mikor száraz ruhában, illatosan visszatért a kormánykerék mögé, Gyuri, aki időközben megszáradt a fedélzeten, és régi jókedve is visszatért, elragadtatottan füttyentett:
– Ede! De bedezodoroztad magad! – mire Ede azt mormogta:
– A teremburáját! Muszáj volt. Megfürödtem a nagy lavórban! – ami hajósnyelven olyasmit jelent, hogy valaki kénytelen ruhástul fürdeni, ami bizony nem kellemes.
A kis hajó kettőt dudálva indult vissza a belvárosba. A híradóban még aznap este szerepelt a rendkívüli eset, a lapok pedig másnap hosszan cikkeztek a hajósinasról, aki nem tud úszni, meg a hős hajóskapitányról, akiről aznap este már sok gyereknek meséltek elalvás előtt. De a legbüszkébben Ede kisfia hallgatta az esti mesét.
