Content

2011/05/30

A világ legkövérebb kisfiúja



Fülöp Junior, így hívták a világ legkövérebb kisfiúját. Amikor megszületett, ugyanolyan volt, mint az összes többi kisbaba, nem látszott rajta semmi különös. Aztán csak nőtt, csak nőtt, egyéves korára olyan kövér lett, mint egy fóka, hároméves korára, mint egy bébirozmár, ötéves korára, mint egy elefántborjú.
Az óvodában eltört alatta a kisszék, amikor leült az uzsonnához. Amikor a babaházzal akart játszani, az összeroskadt egy ujjának érintésétől, a labda kipukkadt a tenyerében, a legóemberkék összemorzsolódtak, ahogy hozzájuk ért, szkanderezni pedig soha senki nem mert vele.
Amikor átment a hídon, készenlétben álltak a tűzoltók, nehogy összeroskadjon alatta, a vonat csikorogva erőlködött, ha felszállt rá, és tolatómozdonyt kellett rácsatolni, hogy elbírja a nagy súlyt.
A libegő megállt, ha ráült, a fogaskerekű visszafelé kezdett csúszni, a szánkó összeroppant alatta, a gumikrokodil kipukkadt, ha ráfeküdt a vízben.
Az orvosok vizsgálgatták, nézegették, biztosan beteg, mondogatták, de hiába vizsgálgatták, nézegették, semmilyen betegséget nem találtak. Fülöp Junior egészséges volt, mint a makk, csak hát kövér, egy kicsit más, mint a többiek. De mivel az orvosok szeretik, ha mindenki normális, a biztonság kedvéért fogyókúrát ajánlottak neki.
Mindenféle fogyókúrát kipróbált. Volt, hogy csak brokkolit evett két napig. Aztán spenótot és céklalevet egy hétig. Sütőtököt, cukkinifőzeléket, spárgalevest, búzacsírát, ki tudja még mi mindent. A kedvence a csokitorta-diéta volt: egyszer egy hétig csakis csokitortát ehetett.
De minden hiába. Fülöp Junior egy kilót, egy dekát, de még egy grammot sem fogyott, sőt, szépen tovább gyarapodott. Már akkora volt, mint egy közepes víziló.
Azután az anyukája megelégelte a dolgot.
– Fülöp Junior nem beteg, csak különleges – jelentette ki szigorúan és többé nem engedte az orvosoknak vizsgálgatni, nem volt hajlandó fogyókúrára fogni Juniort.
Egy nap az iskolában sportvetélkedőt rendeztek. A fődíj egy hatvanszeletes csokitorta volt, marcipánautókkal a tetején. Fülöp Junior nagyon szerette volna megnyerni, ezért, hogy biztosra menjen, több számba is benevezett.
Az úszásban lemaradt, mert akárhogy próbálta, egy centit sem haladt előre: egyszerűen elsüllyedt. Olyan kövér volt ugyanis, hogy még a víz sem tudta megtartani.
A gördeszkás ügyességi versenyen összeroskadt alatta a gördeszka.
Mondanunk sem kell, hogy sem kötélhúzásban, sem libikókázásban nem volt, aki versenyre mert volna vele kelni.
A zsákfutásba be sem tudott nevezni, mert nem volt akkora zsák, amiben elfért volna.
No de a birkózás! Ott bizony nem volt, aki legyőzhette volna, még Oszit, a legerősebb kisfiút is könnyedén két vállra fektette.
Büszkén állt a dobogó előtt (nem merték felállítani rá, nehogy összetörjön alatta), és mikor a nyakába akasztották az érmet, két dologra gondolt egyszerre: a csokitortára, meg arra, hogy olimpiai aranyérmes birkózó szeretne lenni.

2010/08/06

A fagyógyító lány

Ti mit gondoltok, élnek a fák? Hiszen változnak, nőnek, növekednek, míg már olyan terebélyesek nem lesznek, hogy a lombjuk alatt el lehet tölteni egy egész nyári délutánt, citromostorta-evés és labdázás közben. A fa lombja pedig csak susog csendben, árnyékot adva. Ki tudja, lehet, hogy figyel közben?

Ismertem egy kislányt, aki nem csak azt gondolta a fákról, hogy élnek, hanem azt, hogy éreznek is: hogy lehetnek szomorúak, vidámak, akár a gyerekek vagy a felnőttek. Azt is mindjárt elmesélem, miért gondolta ezt: egészen kézenfekvő bizonyítéka volt rá. De legelőször is, ismerkedjünk meg mesénk főhősével. Első ránézésre teljesen hétköznapi kislány: rövidre nyírt, barna haja van (a frufruja egyenesen vágva, mintha bilit tettek volna a fejére és úgy nyírták volna körbe a haját: kicsit már a szemébe is lóg), nyakigláb, ezen a nyáron is jól megnyúlt. Mintha húznának, mondogatja neki a nagymamája. Itt a szobája, az emeletes ágy felső része az övé. Legalábbis most: egyébként mindig a nővére szokott ott aludni, aki most táborba ment. Mindenki tudja, hogy az emeletes ágynak az emeletén a legjobb aludni, úgyhogy főhősünk kihasználja a ritka alkalmat. Most jut eszembe, hogy még be sem mutattam nektek! Mütyinek hívják. Ez egy becenév, amit még kiskorában kapott, mert olyan picurka, mütyürke volt, a család legkisebbje. Csakhogy azóta jól megnőtt, már nem nagyon illik rá a neve. De ez a szüleit egy cseppet sem érdekli. Amikor Mütyike már negyven éves lesz és tekintélyes ügyvédnő vagy fogorvos, a szülei akkor is Mütyikének fogják hívni: mit tegyünk, ilyenek a szülők, világszerte. No de térjünk vissza a gyerekszobába. Látjátok, most is ott fekszik fent az emeletes ágyon, csak a lógázó lábai látszanak. Könyvet olvas. Mindig olvas. Olvas evés közben, fürdés közben, délelőtt a szőnyegen fekve, délután a hintaágyban és este az ágyban. Ha nem olvas, akkor meg a diófa egyik fölső ágán ücsörög. Hogy mit csinál ott? Nézi a téglapiros háztetőkön a fény tócsáit. A kéményeken tollászkodó galambokat. A lustán sütkérező macskákat. Ücsörög és álmodozik. Egyszer, álmodozás közben rátenyerelt egy vékonyabb ágra és az reccs! eltört. Mütyike nagyon szomorú lett, mert valamiért azt gondolta, hogy ez a fának nagyon fájhatott. Nem is gondolkodott sokat: lemászott gyorsan, beszaladt a fürdőszobába, magához vett egy csomag gézlapot, egy sebészollót és egy tekercs leukoplasztot. Berakta mindezt egy kis hátizsákba, felvette a hátára és már futott is vissza a diófához. Felkapaszkodott a fölső ágakra és szemügyre vette a sérülést. A törés szerencsére csak az ág feléig hasadt. Mütyi nagy szakértelemmel ráhelyezett egy gézlapot a sérülésre és körberagagasztotta. Megsimogatta az ágat búcsúzóul. Aztán valahogy meg is feledkezett a dologról. Jött az ősz, az iskola, aztán a tél, ilyenkor nem szokás diófákra mászkálni. Aztán újra kitavaszodott. Mütyi már eléggé megnőtt, más dolgok foglalkoztatták, nem a famászás: de a diófa alatt megállva hirtelen eszébe jutott a sérült ág. Felnézett. Odalentről nem látszódott semmi, felmászott hát a vastag ágakon. Először azt hitte, az ág letörhetett, mert nem látta sehol a gézlapot vagy a ragasztószalagot. De félig letört ágat sem látott. Aztán észrevett valamit. Közelebb hajolt. És tényleg: az egyik ágon gézlap-foszlányokat vett észre. Fölemelte és alig hitt a szemének: az ágon kis forradás mutatta a sérülést. Mütyi örömében nagyot nevetett. Ekkor a faág megmozdult és intett egyet. Az apró, halványzöld rügyek vidáman billegtek a végén. Hát innen tudta meg Mütyike, hogy a fák meg tudnak sérülni de meggyógyulni is, és hogy lehetnek vidámak, éppúgy, mint mi.

2010/07/08

Ede, a hajóskapitány


Kedves Gyerekek! Itt az ideje, hogy lerántsuk a leplet a hajóskapitányokról! Ugye, azt gondoljátok, hogy a hajóskapitányok élete csupa kaland és vidám tréfa? Hogy a kincses szigetet keresik, míg rumot isznak és vidám tengerésznótákat énekelnek? Hogy pénzéhes, vad kalózokkal vívják meg tengeri csatáikat, gigászi küzdelem során, és hogy a kalózhajó kapitánya a keze helyén vaskampót visel, karján hatalmas tetoválások éktelenkednek, fél szeme pedig fekete kendővel van letakarva? Ágyúval lődöznek egymásra, míg végül sikerül legyőzni a gaz kalózokat, és a nagy hajó méltóságteljesen suhan el a lágyan hullámzó tengeren, gyomrában a kalózoktól zsákmányolt sok-sok pénzes ládával? Biztosan léteznek ilyen hajósok is.
De akiről én mesélek ma nektek, az egészen másmilyen. A neve Ede. Ede borostát és fején kis fehér sapkát visel, kerek pocakján kék-fehér csíkos trikó feszül. Igaz, tetoválása neki is van, mint a mesebeli hajósoknak, a jobb vállán egy vasmacska-tetoválás. Régen készült, és egy emléket őriz, de azt nem árulta el, mifélét.
Ede nem messzi tengereken, hanem a Dunán hajózik, a közlekedési vállalat kis kirándulóhajóján. A belvárosban feláramlik a zajos, lármás, vidám népség a hajóra, aztán a Margitszigeten meg a Római-parton kiáramlik. Ott szétszélednek, szedik a lábukat, hogy jó helyet kapjanak valamelyik vendéglő teraszán. Sétálnak a parton, esetleg futnak a kisgyerekük vagy a kutyájuk után. Biciklisek érkeznek, testhez simuló, ezüstszürke és rózsaszín mezben, fejükön áramvonalas sisakkal. Kenusok és kajakosok eveznek a vízen. Aztán, amikor már mindenki evett-ivott, beszélgetett egy nagyot vagy sétált a hosszú parton a csónakházak, régi üdülők és új luxusvillák között, estefelé, ez a nagy, nyüzsgő, lármás tömeg lassan eloszlik. Van, aki biciklivel megy haza, mások HÉV-vel. Sokan ismét felszállnak a hajóra, hogy a remek nap után visszaszállítsa őket a lármás belváros szívébe.
Ede kis kirándulóhajójával naponta ötször fordult a Boráros tértől a Római-partig. Reggelente és késő délután nagy volt a tömeg, ilyenkor nem hallotta a saját gondolatait a locsi-fecsi kirándulók között. De kora délután, mikor a kirándulók még a parton időztek, és nem voltak újabb felszállók, Ede, míg a nagy hajókormányt forgatta, és a mohón kőröző sirályokat nézte – a kirándulók egészen magukhoz szoktatták a sok, fedélzeten elszórt kenyérmorzsával –, sokat ábrándozott arról, hogy egyszer, egyetlen egyszer ő is kalandokba keveredik, mint a nagy tengerjárók kapitányai. Olyan kalandról ábrándozott, amiben megmutatkozna férfiúi hősiessége, olyanról, amit, ha meghall a kisfia, ámulva néz fel rá és ő lesz a példaképe.
Egy szép, nyári napon Ede már az ötödik, utolsó körét kezdte meg visszafelé a hajóval. Gyuri, a vidám hajósinas fütyörészve oldotta el a kikötőkötelet a bakról, és gondolattalanul trillázva nézte a távolodó partot. Egyszer csak kiáltozásra lett figyelmes. Négyen rohantak a kikötő felé: elöl két fiatal férfi, utánuk két lány, az egyikük babakocsit tolt maga előtt. A babakocsi minden bukkanónál nagyot döccent, ilyenkor a benne fekvő, duci, kopasz baba nagyokat kacagott, a babakocsira kötözött színes lufik vidáman röpködtek utánuk.
– Álljanak meg! Mi lemaradtunk Hahó! – kiabálták a lemaradt utasok rémülten.
Gyuri két ujját a szájába véve fülsértőt füttyentett. Ede kinézett a kabin ablakán, s gyorsan felmérte a helyzetet.
– Állj! Hátra! Új fogás! – kiáltotta, ami a hajósnyelvben olyasmit jelent, hogy a manővert meg kell ismételni. Már tekerte is a kormányt, s a kis motorhajó fürgén fordult meg tengelye körül, majd kéményén fekete füstpamacsokat pöfékelve visszaindult. A lemaradt utasok lihegve fékeztek le a kikötő szélén. Gyuri hajósinas a karját nyújtotta, hogy átemelje a babakocsit a hajó és a palló közti félméteres résen. Nem tudni, hogyan történt, olyan váratlan volt az egész: egy nagy csobbanás és Gyuri, a hajósinas a vízben evickélt. Ahogy a nehéz babakocsit emelte, elveszthette az egyensúlyát.
– Ember a vízben! Horgonyt le! – kiáltotta Ede és egy pillanatot sem tétovázott: megragadta a hajó oldalára függesztett mentőövet, bedobta a vízbe s utána ugrott ő maga is.
A lemaradt utasok még fel sem ocsúdtak, egy kék-fehér villanás hasított a vízbe a szemük előtt. Ede, a hajóskapitány gyors karcsapásokkal hasította a vizet, a lassan távolodó, prüszkölő, néha el-elmerülő Gyuri után úszva. Az utasok a korláthoz tódulva hangosan kiabálva biztatták. Ede végre közel tudott úszni a most nem olyan vidám hajósinashoz, odatolva neki a mentőövet. Gyuri megkönnyebbülve kapaszkodott belé. Ede az egyik kezével a mentőövet húzva, a másikkal evickélve visszafelé kezdett úszni a hajóhoz. Sokáig tartott, míg megküzdve a Duna erős folyásával, lassan elérte a hajót. A lemaradt utasokból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
Ede, elhárítva a meggyötört hajósinas hálálkodását, elvonult a hajó orrában kialakított kis zuhanyzóba. Mikor száraz ruhában, illatosan visszatért a kormánykerék mögé, Gyuri, aki időközben megszáradt a fedélzeten, és régi jókedve is visszatért, elragadtatottan füttyentett:
– Ede! De bedezodoroztad magad! – mire Ede azt mormogta:
– A teremburáját! Muszáj volt. Megfürödtem a nagy lavórban! – ami hajósnyelven olyasmit jelent, hogy valaki kénytelen ruhástul fürdeni, ami bizony nem kellemes.
A kis hajó kettőt dudálva indult vissza a belvárosba. A híradóban még aznap este szerepelt a rendkívüli eset, a lapok pedig másnap hosszan cikkeztek a hajósinasról, aki nem tud úszni, meg a hős hajóskapitányról, akiről aznap este már sok gyereknek meséltek elalvás előtt. De a legbüszkébben Ede kisfia hallgatta az esti mesét.

2010/07/04

Zsiráfjelmez

Amit ma el szeretnék mesélni, egy régi farsang tájékán esett meg egy testvérpárral, két kislánnyal. Közeledett az iskolai farsang, és, mint ilyenkor mindig, az egész család sokáig törte a fejét, milyen jelmezt viseljenek. Ez olyan régen történt, hogy még nem voltak nagy áruházak, ahová csak úgy bement az ember és vett tündérjelmezt meg királylányjelmezt meg pókemberjelmezt meg Bakugan-jelmezt, hanem a szülők és a gyerekek maguk fabrikálták a jelmezeket, jobb híján. Az ügyesebbek egészen mutatósokat készítettek, és persze akinek éppen a farsangi jelmez-tervezéshez nem volt olyan nagy tehetsége, hát kicsit sutább, de azért kedves jelmezt rakott össze. Anyu a kisebbik lányhoz fordult.
- Legyél nyúl!
- Az tavaly voltam - mondta a kisebbik kislány.
- Akkor esetleg egy szép virág? A fejedre tennénk egy sapkát, rá szirmokat varrnánk, zöld nadrágban és felsőben lennél... - A kislány elhúzta a száját.
- Vagy tévé? Nagy kartondobozzal, a fejeden antennával. - A kislány majdnem elsírta magát.
- Én elefánt szeretnék lenni - mondta a nagyobbik. - De olyan igazi, nagy testű, hosszú ormányú.
- Hát, ormányt végülis csinálhatnánk egy kimustrált porszívócsőből... mondta Apu elgondolkodva - és valahogy az orrodhoz erősítenénk... - A nagyobbik lány ettől egy kicsit megijedt és gyorsan azt mondta:
- Vagy lehetnék zsiráf!
- Ez az! - Csapott a homlokára Apu. - Mind a ketten zsiráfok lesztek!
- Mind a ketten? Néztek rá csodálkozva a kislányok és Anyu.
- Hát persze! Te leszel a zsiráf eleje - mondta a nagyobbik lánynak - te pedig az ő derekába kapaszkodsz, lehajolsz, rádterítjük a zsiráf testét és így négy lábon jár majd az állat.
Mindenki nagyon boldog lett ettől a jó ötlettől és Apu és Anyu már aznap nekikezdtek a zsiráfkészítésnek. Kellett egy nagy sárga lepel, amire barna foltokat varrtak, ez lesz a zsiráf teste, ez alatt lesz a kisebbik lány. Kellett egy kartonhengerből készített és lefestett nyak és fej, ezt húzza majd magára a nagyobb lány. Először csak esténként zörgött Anyu varrógépe és neszezett Apu ecsetje, kattogott a tűzőgépe. Aztán, a farsang közeledtével, már egész éjszaka folyt a munka. A zsiráfnyak és zsiráftest összeillesztése volt a legnehezebb: sehogy sem fogott a ragasztó, a karton elszakadt, a festék elkenődött, a kapcsok kiengedtek, a varrás szétfeslett. Azért nagy nehezen összeállt a foltos jószág. Apu valahol még két pár lábtyűt is szerzett, narancssárga alapon barna csíkosat. A farsang reggelén Anyu és Apu kimerülten ültek az asztalnál, a tizedik kávéjukat itták és nézték a gyerekeket, akik boldogan futkostak jelmezestül a szobában: a nagy zsiráftest alatt négy csíkos láb szaporázta. De a legnagyobb boldogság az volt, mikor a farsangi mulatság után hazavihették az első díjért járó hatalmas dobostortát és mindet befalhatták egyszerre. Fájt is másnap a hasunk, ha jól emlékszem.

2010/06/25

Trombita, a hős macska

Ennek a mesének a főhőse egy Edit nevű kislány. Barna haja kétoldalt hosszú copfban verdesi a hátát, a fonatok végén masni himbálódzik. A masnikat mindig újra kell kötni, mert Editke bizony sokat szaladgál, futkározik, ugrándozik, szökdécsel, ide bújik, oda bújik. Főleg nyaranta. Editke ugyanis a nyarakat mindig a nagymamájánál tölti, egy Hódmezővásárhely melletti kis tanyán. Nincs itt sok minden a nagyvároshoz szokott szemnek. Sem autó, sem villamos, sem utcák, sem siető emberek, villanyoszlop is csak egy árválkodik a tanyához vezető poros úton. Van viszont kutya, Gazsi, az ő dolga, hogy őrizze a házat, és tehén, kettő is, az egyiknek a neve persze, hogy Riska, a másiké pedig Böske. Tyúk, tizenkettő, reggelente pontosan egy tucat tojást szed alóluk össze Editke. A végére maradt a legfontosabb, mesénk másik fontos szereplője: Trombita, a macska.
Vörös, nagy kandúr volt Trombita, kölyökmacska-kora óta Editke kedvenc játszótársa, a nevét pedig onnan nyerte, hogy ha simogatták, olyan hangosan tudott dorombolni, mint egy fúvóshangszer. Délutánonként együtt szunyókáltak a szalmabálák árnyékában és Trombita mindig elkísérte a kislányt libákat legeltetni. Mehettek bármeddig, nem tévedtek volna el: nem volt ott hegy, ami eltakarta volna előlük a tanyát, de még egy dombocska sem, csak síkság, ameddig a szem ellát. Néhány fa állt a kerekes kút mellett, árnyékot adva a melegben pihegő disznópárnak. Azon a napon, amikor Trombita, a macska hőssé lépett elő, még melegebb volt, mint addig. A libák unottan csipegették a sárgára aszalódott fűszálakat. Editke egy fűzfavesszővel legyezgette magát és a mellette heverésző Trombitát. Arra gondolt, friss vizet kellene ereszteni a vályúba, és belemártózni. Ez ugyan tilos volt, de egy ilyen meleg napon, mint a mai, talán még Nagymama is elnézőbb lesz. Nem is gondolkodott sokat: leeresztette a vödröt a kútba, aztán nekiveselkedett és forgatni kezdte a kereket. A félig teli, de így is jó nehéz vödröt nagy sokára nehezen sikerült felhúzni. Editke kiemelte és a vályúhoz cipelte, aztán beleloccsantotta a vizet. És így tovább: vödörről vödörre lett egyre több a jó hűvös víz a vályúban. Elég is volt ahhoz, hogy belemártózzon. Körülnézett: sehol senki, csak a libák csipegettek. Editke ledobta nyári ruhácskáját és belemerült a vályúba. A jéghideg kútvíz mintha égette volna a bőrét először: de olyan jól esett neki a hűvösség, hogy még beljebb merült. Belemerítette a fejét is. Csend és mozdulatlanság vette körül, csak a habfehér felhők úsztak át a feje fölött méltóságteljesen a búzavirágkék égen. Eltelt így egy kis idő. Editke lustán kinyitotta a szemét és felült. Még mindig néma csönd volt. Túlságosan nagy csönd. Egy liba sem gágogott, csipkedett, motoszkált. Editke rémülten kiugrott a vályúból és körülnézett. A mindenit! A libák a kerítésen túl, messze a határban jártak már, apró fehér pontok voltak a zabföld szélében. Csak meg ne dézsmálják! Editke felkapta a ruháját, nekiveselkedett a kerítésnek, hogy azon átmászva lerövidítse az utat a libákig. Ekkor történt a baj! A kis ruha beleakadt a kerítésbe és Editke ott lógott a tetején, mozdulni sem bírt. Hiába igyekezett kiszabadítani magát, nem sikerült: ráadásul a térdét is megkarcolta a kerítés egyik hegyes kis lándzsája és vérezni kezdett. Editke rémülten és tanácstalanul lógott.
- Segítség! - suttogta, aztán egyre hangosabban kiabált, de senki sem jött. Nagymama alighanem hátul látja e la teheneket, oda pedig nem hallatszik el a kislánykiabálás.
Trombita, a vörös kandúr a kerítés aljában ide-oda futkosott.
- Trombita, segíts! - rimánkodott neki Edit.
Trombita, mintha csak értette volna, elfutott.Editke kisvártatva sietős lépteket hallott és Nagymama hangját:
- Mit akarsz, te kerge macska? - és megjelent Nagymama, követve az előtte rohanó, hátra-hátranyávogó Trombitát.
- Te jó isten! - csapta össze a kezét Nagymama, mikor meglátta a kerítésen lógó, vérző térdű Editkét. Még leszidni sem volt ideje rémületében. Nagy nehezen lesegítette a kislányt a kerítésről, lemosták gyorsan a vérző térdet, szerencsére csak egy kis karcolás volt. Aztán nekiláttak, hogy visszaterelgessék az elkószált libákat a zabföld széléről.
Hát így történt, hogy Trombita, a tanyasi vörös kandúr aznap hős életmentő lett és sokáig meséltek róla a családban: hozzám is így jutott el ez a mese, mert én meg az anyukámtól hallottam, akivel megesett a dolog.

2010/06/24

Köszönés és magyarázat

Sziasztok Petik, Palkók, Milánok, Málnák, Menták és Zoárdok, kisfiúk és kislányok, kicsik, nagyok, szöszkék, barnák, ducikák, vékonykák, sírósak és nevetősek! Ezek a mesék rólatok szólnak, egytől egyig, és ha hiszitek, ha nem, mind igaz történet, olyasmi, ami megtörtént veletek vagy más gyerekekkkel. Na jó, előfordulhat, hogy hirtelen megjelenik egy repülő medve vagy egy orrszarvú alakú felhő, esetleg egy beszélő kakaóscsiga, mert a mesék már csak ilyen fura természetűek: de azért ezek a ti történeteitek, akár viccesek, akár szomorúak, tanulságosak vagy, mint az igazi történetek általában, csak úgy vannak, mondanivaló nélkül. Fogadjátok szeretettel.