Content

2010/06/25

Trombita, a hős macska

Ennek a mesének a főhőse egy Edit nevű kislány. Barna haja kétoldalt hosszú copfban verdesi a hátát, a fonatok végén masni himbálódzik. A masnikat mindig újra kell kötni, mert Editke bizony sokat szaladgál, futkározik, ugrándozik, szökdécsel, ide bújik, oda bújik. Főleg nyaranta. Editke ugyanis a nyarakat mindig a nagymamájánál tölti, egy Hódmezővásárhely melletti kis tanyán. Nincs itt sok minden a nagyvároshoz szokott szemnek. Sem autó, sem villamos, sem utcák, sem siető emberek, villanyoszlop is csak egy árválkodik a tanyához vezető poros úton. Van viszont kutya, Gazsi, az ő dolga, hogy őrizze a házat, és tehén, kettő is, az egyiknek a neve persze, hogy Riska, a másiké pedig Böske. Tyúk, tizenkettő, reggelente pontosan egy tucat tojást szed alóluk össze Editke. A végére maradt a legfontosabb, mesénk másik fontos szereplője: Trombita, a macska.
Vörös, nagy kandúr volt Trombita, kölyökmacska-kora óta Editke kedvenc játszótársa, a nevét pedig onnan nyerte, hogy ha simogatták, olyan hangosan tudott dorombolni, mint egy fúvóshangszer. Délutánonként együtt szunyókáltak a szalmabálák árnyékában és Trombita mindig elkísérte a kislányt libákat legeltetni. Mehettek bármeddig, nem tévedtek volna el: nem volt ott hegy, ami eltakarta volna előlük a tanyát, de még egy dombocska sem, csak síkság, ameddig a szem ellát. Néhány fa állt a kerekes kút mellett, árnyékot adva a melegben pihegő disznópárnak. Azon a napon, amikor Trombita, a macska hőssé lépett elő, még melegebb volt, mint addig. A libák unottan csipegették a sárgára aszalódott fűszálakat. Editke egy fűzfavesszővel legyezgette magát és a mellette heverésző Trombitát. Arra gondolt, friss vizet kellene ereszteni a vályúba, és belemártózni. Ez ugyan tilos volt, de egy ilyen meleg napon, mint a mai, talán még Nagymama is elnézőbb lesz. Nem is gondolkodott sokat: leeresztette a vödröt a kútba, aztán nekiveselkedett és forgatni kezdte a kereket. A félig teli, de így is jó nehéz vödröt nagy sokára nehezen sikerült felhúzni. Editke kiemelte és a vályúhoz cipelte, aztán beleloccsantotta a vizet. És így tovább: vödörről vödörre lett egyre több a jó hűvös víz a vályúban. Elég is volt ahhoz, hogy belemártózzon. Körülnézett: sehol senki, csak a libák csipegettek. Editke ledobta nyári ruhácskáját és belemerült a vályúba. A jéghideg kútvíz mintha égette volna a bőrét először: de olyan jól esett neki a hűvösség, hogy még beljebb merült. Belemerítette a fejét is. Csend és mozdulatlanság vette körül, csak a habfehér felhők úsztak át a feje fölött méltóságteljesen a búzavirágkék égen. Eltelt így egy kis idő. Editke lustán kinyitotta a szemét és felült. Még mindig néma csönd volt. Túlságosan nagy csönd. Egy liba sem gágogott, csipkedett, motoszkált. Editke rémülten kiugrott a vályúból és körülnézett. A mindenit! A libák a kerítésen túl, messze a határban jártak már, apró fehér pontok voltak a zabföld szélében. Csak meg ne dézsmálják! Editke felkapta a ruháját, nekiveselkedett a kerítésnek, hogy azon átmászva lerövidítse az utat a libákig. Ekkor történt a baj! A kis ruha beleakadt a kerítésbe és Editke ott lógott a tetején, mozdulni sem bírt. Hiába igyekezett kiszabadítani magát, nem sikerült: ráadásul a térdét is megkarcolta a kerítés egyik hegyes kis lándzsája és vérezni kezdett. Editke rémülten és tanácstalanul lógott.
- Segítség! - suttogta, aztán egyre hangosabban kiabált, de senki sem jött. Nagymama alighanem hátul látja e la teheneket, oda pedig nem hallatszik el a kislánykiabálás.
Trombita, a vörös kandúr a kerítés aljában ide-oda futkosott.
- Trombita, segíts! - rimánkodott neki Edit.
Trombita, mintha csak értette volna, elfutott.Editke kisvártatva sietős lépteket hallott és Nagymama hangját:
- Mit akarsz, te kerge macska? - és megjelent Nagymama, követve az előtte rohanó, hátra-hátranyávogó Trombitát.
- Te jó isten! - csapta össze a kezét Nagymama, mikor meglátta a kerítésen lógó, vérző térdű Editkét. Még leszidni sem volt ideje rémületében. Nagy nehezen lesegítette a kislányt a kerítésről, lemosták gyorsan a vérző térdet, szerencsére csak egy kis karcolás volt. Aztán nekiláttak, hogy visszaterelgessék az elkószált libákat a zabföld széléről.
Hát így történt, hogy Trombita, a tanyasi vörös kandúr aznap hős életmentő lett és sokáig meséltek róla a családban: hozzám is így jutott el ez a mese, mert én meg az anyukámtól hallottam, akivel megesett a dolog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése