Content

2010/08/06

A fagyógyító lány

Ti mit gondoltok, élnek a fák? Hiszen változnak, nőnek, növekednek, míg már olyan terebélyesek nem lesznek, hogy a lombjuk alatt el lehet tölteni egy egész nyári délutánt, citromostorta-evés és labdázás közben. A fa lombja pedig csak susog csendben, árnyékot adva. Ki tudja, lehet, hogy figyel közben?

Ismertem egy kislányt, aki nem csak azt gondolta a fákról, hogy élnek, hanem azt, hogy éreznek is: hogy lehetnek szomorúak, vidámak, akár a gyerekek vagy a felnőttek. Azt is mindjárt elmesélem, miért gondolta ezt: egészen kézenfekvő bizonyítéka volt rá. De legelőször is, ismerkedjünk meg mesénk főhősével. Első ránézésre teljesen hétköznapi kislány: rövidre nyírt, barna haja van (a frufruja egyenesen vágva, mintha bilit tettek volna a fejére és úgy nyírták volna körbe a haját: kicsit már a szemébe is lóg), nyakigláb, ezen a nyáron is jól megnyúlt. Mintha húznának, mondogatja neki a nagymamája. Itt a szobája, az emeletes ágy felső része az övé. Legalábbis most: egyébként mindig a nővére szokott ott aludni, aki most táborba ment. Mindenki tudja, hogy az emeletes ágynak az emeletén a legjobb aludni, úgyhogy főhősünk kihasználja a ritka alkalmat. Most jut eszembe, hogy még be sem mutattam nektek! Mütyinek hívják. Ez egy becenév, amit még kiskorában kapott, mert olyan picurka, mütyürke volt, a család legkisebbje. Csakhogy azóta jól megnőtt, már nem nagyon illik rá a neve. De ez a szüleit egy cseppet sem érdekli. Amikor Mütyike már negyven éves lesz és tekintélyes ügyvédnő vagy fogorvos, a szülei akkor is Mütyikének fogják hívni: mit tegyünk, ilyenek a szülők, világszerte. No de térjünk vissza a gyerekszobába. Látjátok, most is ott fekszik fent az emeletes ágyon, csak a lógázó lábai látszanak. Könyvet olvas. Mindig olvas. Olvas evés közben, fürdés közben, délelőtt a szőnyegen fekve, délután a hintaágyban és este az ágyban. Ha nem olvas, akkor meg a diófa egyik fölső ágán ücsörög. Hogy mit csinál ott? Nézi a téglapiros háztetőkön a fény tócsáit. A kéményeken tollászkodó galambokat. A lustán sütkérező macskákat. Ücsörög és álmodozik. Egyszer, álmodozás közben rátenyerelt egy vékonyabb ágra és az reccs! eltört. Mütyike nagyon szomorú lett, mert valamiért azt gondolta, hogy ez a fának nagyon fájhatott. Nem is gondolkodott sokat: lemászott gyorsan, beszaladt a fürdőszobába, magához vett egy csomag gézlapot, egy sebészollót és egy tekercs leukoplasztot. Berakta mindezt egy kis hátizsákba, felvette a hátára és már futott is vissza a diófához. Felkapaszkodott a fölső ágakra és szemügyre vette a sérülést. A törés szerencsére csak az ág feléig hasadt. Mütyi nagy szakértelemmel ráhelyezett egy gézlapot a sérülésre és körberagagasztotta. Megsimogatta az ágat búcsúzóul. Aztán valahogy meg is feledkezett a dologról. Jött az ősz, az iskola, aztán a tél, ilyenkor nem szokás diófákra mászkálni. Aztán újra kitavaszodott. Mütyi már eléggé megnőtt, más dolgok foglalkoztatták, nem a famászás: de a diófa alatt megállva hirtelen eszébe jutott a sérült ág. Felnézett. Odalentről nem látszódott semmi, felmászott hát a vastag ágakon. Először azt hitte, az ág letörhetett, mert nem látta sehol a gézlapot vagy a ragasztószalagot. De félig letört ágat sem látott. Aztán észrevett valamit. Közelebb hajolt. És tényleg: az egyik ágon gézlap-foszlányokat vett észre. Fölemelte és alig hitt a szemének: az ágon kis forradás mutatta a sérülést. Mütyi örömében nagyot nevetett. Ekkor a faág megmozdult és intett egyet. Az apró, halványzöld rügyek vidáman billegtek a végén. Hát innen tudta meg Mütyike, hogy a fák meg tudnak sérülni de meggyógyulni is, és hogy lehetnek vidámak, éppúgy, mint mi.