Trombita, a hős macska

Ennek a mesének a főhőse egy Edit nevű kislány. Barna haja kétoldalt hosszú copfban verdesi a hátát, a fonatok végén masni himbálódzik. A masnikat mindig újra kell kötni, mert Editke bizony sokat szaladgál, futkározik, ugrándozik, szökdécsel, ide bújik, oda bújik. Főleg nyaranta. Editke ugyanis a nyarakat mindig a nagymamájánál tölti, egy Hódmezővásárhely melletti kis tanyán. Nincs itt sok minden a nagyvároshoz szokott szemnek. Sem autó, sem villamos, sem utcák, sem siető emberek, villanyoszlop is csak egy árválkodik a tanyához vezető poros úton. Van viszont kutya, Gazsi, az ő dolga, hogy őrizze a házat, és tehén, kettő is, az egyiknek a neve persze, hogy Riska, a másiké pedig Böske. Tyúk, tizenkettő, reggelente pontosan egy tucat tojást szed alóluk össze Editke. A végére maradt a legfontosabb, mesénk másik fontos szereplője: Trombita, a macska.
Vörös, nagy kandúr volt Trombita, kölyökmacska-kora óta Editke kedvenc játszótársa, a nevét pedig onnan nyerte, hogy ha simogatták, olyan hangosan tudott dorombolni, mint egy fúvóshangszer. Délutánonként együtt szunyókáltak a szalmabálák árnyékában és Trombita mindig elkísérte a kislányt libákat legeltetni. Mehettek bármeddig, nem tévedtek volna el: nem volt ott hegy, ami eltakarta volna előlük a tanyát, de még egy dombocska sem, csak síkság, ameddig a szem ellát. Néhány fa állt a kerekes kút mellett, árnyékot adva a melegben pihegő disznópárnak. Azon a napon, amikor Trombita, a macska hőssé lépett elő, még melegebb volt, mint addig. A libák unottan csipegették a sárgára aszalódott fűszálakat. Editke egy fűzfavesszővel legyezgette magát és a mellette heverésző Trombitát. Arra gondolt, friss vizet kellene ereszteni a vályúba, és belemártózni. Ez ugyan tilos volt, de egy ilyen meleg napon, mint a mai, talán még Nagymama is elnézőbb lesz. Nem is gondolkodott sokat: leeresztette a vödröt a kútba, aztán nekiveselkedett és forgatni kezdte a kereket. A félig teli, de így is jó nehéz vödröt nagy sokára nehezen sikerült felhúzni. Editke kiemelte és a vályúhoz cipelte, aztán beleloccsantotta a vizet. És így tovább: vödörről vödörre lett egyre több a jó hűvös víz a vályúban. Elég is volt ahhoz, hogy belemártózzon. Körülnézett: sehol senki, csak a libák csipegettek. Editke ledobta nyári ruhácskáját és belemerült a vályúba. A jéghideg kútvíz mintha égette volna a bőrét először: de olyan jól esett neki a hűvösség, hogy még beljebb merült. Belemerítette a fejét is. Csend és mozdulatlanság vette körül, csak a habfehér felhők úsztak át a feje fölött méltóságteljesen a búzavirágkék égen. Eltelt így egy kis idő. Editke lustán kinyitotta a szemét és felült. Még mindig néma csönd volt. Túlságosan nagy csönd. Egy liba sem gágogott, csipkedett, motoszkált. Editke rémülten kiugrott a vályúból és körülnézett. A mindenit! A libák a kerítésen túl, messze a határban jártak már, apró fehér pontok voltak a zabföld szélében. Csak meg ne dézsmálják! Editke felkapta a ruháját, nekiveselkedett a kerítésnek, hogy azon átmászva lerövidítse az utat a libákig. Ekkor történt a baj! A kis ruha beleakadt a kerítésbe és Editke ott lógott a tetején, mozdulni sem bírt. Hiába igyekezett kiszabadítani magát, nem sikerült: ráadásul a térdét is megkarcolta a kerítés egyik hegyes kis lándzsája és vérezni kezdett. Editke rémülten és tanácstalanul lógott.
- Segítség! - suttogta, aztán egyre hangosabban kiabált, de senki sem jött. Nagymama alighanem hátul látja e la teheneket, oda pedig nem hallatszik el a kislánykiabálás.
Trombita, a vörös kandúr a kerítés aljában ide-oda futkosott.
- Trombita, segíts! - rimánkodott neki Edit.
Trombita, mintha csak értette volna, elfutott.Editke kisvártatva sietős lépteket hallott és Nagymama hangját:
- Mit akarsz, te kerge macska? - és megjelent Nagymama, követve az előtte rohanó, hátra-hátranyávogó Trombitát.
- Te jó isten! - csapta össze a kezét Nagymama, mikor meglátta a kerítésen lógó, vérző térdű Editkét. Még leszidni sem volt ideje rémületében. Nagy nehezen lesegítette a kislányt a kerítésről, lemosták gyorsan a vérző térdet, szerencsére csak egy kis karcolás volt. Aztán nekiláttak, hogy visszaterelgessék az elkószált libákat a zabföld széléről.
Hát így történt, hogy Trombita, a tanyasi vörös kandúr aznap hős életmentő lett és sokáig meséltek róla a családban: hozzám is így jutott el ez a mese, mert én meg az anyukámtól hallottam, akivel megesett a dolog.

Köszönés és magyarázat

Sziasztok Petik, Palkók, Milánok, Málnák, Menták és Zoárdok, kisfiúk és kislányok, kicsik, nagyok, szöszkék, barnák, ducikák, vékonykák, sírósak és nevetősek! Ezek a mesék rólatok szólnak, egytől egyig, és ha hiszitek, ha nem, mind igaz történet, olyasmi, ami megtörtént veletek vagy más gyerekekkkel. Na jó, előfordulhat, hogy hirtelen megjelenik egy repülő medve vagy egy orrszarvú alakú felhő, esetleg egy beszélő kakaóscsiga, mert a mesék már csak ilyen fura természetűek: de azért ezek a ti történeteitek, akár viccesek, akár szomorúak, tanulságosak vagy, mint az igazi történetek általában, csak úgy vannak, mondanivaló nélkül. Fogadjátok szeretettel.