Ede, a hajóskapitány

Kedves Gyerekek! Itt az ideje, hogy lerántsuk a leplet a hajóskapitányokról! Ugye, azt gondoljátok, hogy a hajóskapitányok élete csupa kaland és vidám tréfa? Hogy a kincses szigetet keresik, míg rumot isznak és vidám tengerésznótákat énekelnek? Hogy pénzéhes, vad kalózokkal vívják meg tengeri csatáikat, gigászi küzdelem során, és hogy a kalózhajó kapitánya a keze helyén vaskampót visel, karján hatalmas tetoválások éktelenkednek, fél szeme pedig fekete kendővel van letakarva? Ágyúval lődöznek egymásra, míg végül sikerül legyőzni a gaz kalózokat, és a nagy hajó méltóságteljesen suhan el a lágyan hullámzó tengeren, gyomrában a kalózoktól zsákmányolt sok-sok pénzes ládával? Biztosan léteznek ilyen hajósok is.
De akiről én mesélek ma nektek, az egészen másmilyen. A neve Ede. Ede borostát és fején kis fehér sapkát visel, kerek pocakján kék-fehér csíkos trikó feszül. Igaz, tetoválása neki is van, mint a mesebeli hajósoknak, a jobb vállán egy vasmacska-tetoválás. Régen készült, és egy emléket őriz, de azt nem árulta el, mifélét.
Ede nem messzi tengereken, hanem a Dunán hajózik, a közlekedési vállalat kis kirándulóhajóján. A belvárosban feláramlik a zajos, lármás, vidám népség a hajóra, aztán a Margitszigeten meg a Római-parton kiáramlik. Ott szétszélednek, szedik a lábukat, hogy jó helyet kapjanak valamelyik vendéglő teraszán. Sétálnak a parton, esetleg futnak a kisgyerekük vagy a kutyájuk után. Biciklisek érkeznek, testhez simuló, ezüstszürke és rózsaszín mezben, fejükön áramvonalas sisakkal. Kenusok és kajakosok eveznek a vízen. Aztán, amikor már mindenki evett-ivott, beszélgetett egy nagyot vagy sétált a hosszú parton a csónakházak, régi üdülők és új luxusvillák között, estefelé, ez a nagy, nyüzsgő, lármás tömeg lassan eloszlik. Van, aki biciklivel megy haza, mások HÉV-vel. Sokan ismét felszállnak a hajóra, hogy a remek nap után visszaszállítsa őket a lármás belváros szívébe.
Ede kis kirándulóhajójával naponta ötször fordult a Boráros tértől a Római-partig. Reggelente és késő délután nagy volt a tömeg, ilyenkor nem hallotta a saját gondolatait a locsi-fecsi kirándulók között. De kora délután, mikor a kirándulók még a parton időztek, és nem voltak újabb felszállók, Ede, míg a nagy hajókormányt forgatta, és a mohón kőröző sirályokat nézte – a kirándulók egészen magukhoz szoktatták a sok, fedélzeten elszórt kenyérmorzsával –, sokat ábrándozott arról, hogy egyszer, egyetlen egyszer ő is kalandokba keveredik, mint a nagy tengerjárók kapitányai. Olyan kalandról ábrándozott, amiben megmutatkozna férfiúi hősiessége, olyanról, amit, ha meghall a kisfia, ámulva néz fel rá és ő lesz a példaképe.
Egy szép, nyári napon Ede már az ötödik, utolsó körét kezdte meg visszafelé a hajóval. Gyuri, a vidám hajósinas fütyörészve oldotta el a kikötőkötelet a bakról, és gondolattalanul trillázva nézte a távolodó partot. Egyszer csak kiáltozásra lett figyelmes. Négyen rohantak a kikötő felé: elöl két fiatal férfi, utánuk két lány, az egyikük babakocsit tolt maga előtt. A babakocsi minden bukkanónál nagyot döccent, ilyenkor a benne fekvő, duci, kopasz baba nagyokat kacagott, a babakocsira kötözött színes lufik vidáman röpködtek utánuk.
– Álljanak meg! Mi lemaradtunk Hahó! – kiabálták a lemaradt utasok rémülten.
Gyuri két ujját a szájába véve fülsértőt füttyentett. Ede kinézett a kabin ablakán, s gyorsan felmérte a helyzetet.
– Állj! Hátra! Új fogás! – kiáltotta, ami a hajósnyelvben olyasmit jelent, hogy a manővert meg kell ismételni. Már tekerte is a kormányt, s a kis motorhajó fürgén fordult meg tengelye körül, majd kéményén fekete füstpamacsokat pöfékelve visszaindult. A lemaradt utasok lihegve fékeztek le a kikötő szélén. Gyuri hajósinas a karját nyújtotta, hogy átemelje a babakocsit a hajó és a palló közti félméteres résen. Nem tudni, hogyan történt, olyan váratlan volt az egész: egy nagy csobbanás és Gyuri, a hajósinas a vízben evickélt. Ahogy a nehéz babakocsit emelte, elveszthette az egyensúlyát.
– Ember a vízben! Horgonyt le! – kiáltotta Ede és egy pillanatot sem tétovázott: megragadta a hajó oldalára függesztett mentőövet, bedobta a vízbe s utána ugrott ő maga is.
A lemaradt utasok még fel sem ocsúdtak, egy kék-fehér villanás hasított a vízbe a szemük előtt. Ede, a hajóskapitány gyors karcsapásokkal hasította a vizet, a lassan távolodó, prüszkölő, néha el-elmerülő Gyuri után úszva. Az utasok a korláthoz tódulva hangosan kiabálva biztatták. Ede végre közel tudott úszni a most nem olyan vidám hajósinashoz, odatolva neki a mentőövet. Gyuri megkönnyebbülve kapaszkodott belé. Ede az egyik kezével a mentőövet húzva, a másikkal evickélve visszafelé kezdett úszni a hajóhoz. Sokáig tartott, míg megküzdve a Duna erős folyásával, lassan elérte a hajót. A lemaradt utasokból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
Ede, elhárítva a meggyötört hajósinas hálálkodását, elvonult a hajó orrában kialakított kis zuhanyzóba. Mikor száraz ruhában, illatosan visszatért a kormánykerék mögé, Gyuri, aki időközben megszáradt a fedélzeten, és régi jókedve is visszatért, elragadtatottan füttyentett:
– Ede! De bedezodoroztad magad! – mire Ede azt mormogta:
– A teremburáját! Muszáj volt. Megfürödtem a nagy lavórban! – ami hajósnyelven olyasmit jelent, hogy valaki kénytelen ruhástul fürdeni, ami bizony nem kellemes.
A kis hajó kettőt dudálva indult vissza a belvárosba. A híradóban még aznap este szerepelt a rendkívüli eset, a lapok pedig másnap hosszan cikkeztek a hajósinasról, aki nem tud úszni, meg a hős hajóskapitányról, akiről aznap este már sok gyereknek meséltek elalvás előtt. De a legbüszkébben Ede kisfia hallgatta az esti mesét.

Zsiráfjelmez

Amit ma el szeretnék mesélni, egy régi farsang tájékán esett meg egy testvérpárral, két kislánnyal. Közeledett az iskolai farsang, és, mint ilyenkor mindig, az egész család sokáig törte a fejét, milyen jelmezt viseljenek. Ez olyan régen történt, hogy még nem voltak nagy áruházak, ahová csak úgy bement az ember és vett tündérjelmezt meg királylányjelmezt meg pókemberjelmezt meg Bakugan-jelmezt, hanem a szülők és a gyerekek maguk fabrikálták a jelmezeket, jobb híján. Az ügyesebbek egészen mutatósokat készítettek, és persze akinek éppen a farsangi jelmez-tervezéshez nem volt olyan nagy tehetsége, hát kicsit sutább, de azért kedves jelmezt rakott össze. Anyu a kisebbik lányhoz fordult.
- Legyél nyúl!
- Az tavaly voltam - mondta a kisebbik kislány.
- Akkor esetleg egy szép virág? A fejedre tennénk egy sapkát, rá szirmokat varrnánk, zöld nadrágban és felsőben lennél... - A kislány elhúzta a száját.
- Vagy tévé? Nagy kartondobozzal, a fejeden antennával. - A kislány majdnem elsírta magát.
- Én elefánt szeretnék lenni - mondta a nagyobbik. - De olyan igazi, nagy testű, hosszú ormányú.
- Hát, ormányt végülis csinálhatnánk egy kimustrált porszívócsőből... mondta Apu elgondolkodva - és valahogy az orrodhoz erősítenénk... - A nagyobbik lány ettől egy kicsit megijedt és gyorsan azt mondta:
- Vagy lehetnék zsiráf!
- Ez az! - Csapott a homlokára Apu. - Mind a ketten zsiráfok lesztek!
- Mind a ketten? Néztek rá csodálkozva a kislányok és Anyu.
- Hát persze! Te leszel a zsiráf eleje - mondta a nagyobbik lánynak - te pedig az ő derekába kapaszkodsz, lehajolsz, rádterítjük a zsiráf testét és így négy lábon jár majd az állat.
Mindenki nagyon boldog lett ettől a jó ötlettől és Apu és Anyu már aznap nekikezdtek a zsiráfkészítésnek. Kellett egy nagy sárga lepel, amire barna foltokat varrtak, ez lesz a zsiráf teste, ez alatt lesz a kisebbik lány. Kellett egy kartonhengerből készített és lefestett nyak és fej, ezt húzza majd magára a nagyobb lány. Először csak esténként zörgött Anyu varrógépe és neszezett Apu ecsetje, kattogott a tűzőgépe. Aztán, a farsang közeledtével, már egész éjszaka folyt a munka. A zsiráfnyak és zsiráftest összeillesztése volt a legnehezebb: sehogy sem fogott a ragasztó, a karton elszakadt, a festék elkenődött, a kapcsok kiengedtek, a varrás szétfeslett. Azért nagy nehezen összeállt a foltos jószág. Apu valahol még két pár lábtyűt is szerzett, narancssárga alapon barna csíkosat. A farsang reggelén Anyu és Apu kimerülten ültek az asztalnál, a tizedik kávéjukat itták és nézték a gyerekeket, akik boldogan futkostak jelmezestül a szobában: a nagy zsiráftest alatt négy csíkos láb szaporázta. De a legnagyobb boldogság az volt, mikor a farsangi mulatság után hazavihették az első díjért járó hatalmas dobostortát és mindet befalhatták egyszerre. Fájt is másnap a hasunk, ha jól emlékszem.

Trombita, a hős macska

Ennek a mesének a főhőse egy Edit nevű kislány. Barna haja kétoldalt hosszú copfban verdesi a hátát, a fonatok végén masni himbálódzik. A masnikat mindig újra kell kötni, mert Editke bizony sokat szaladgál, futkározik, ugrándozik, szökdécsel, ide bújik, oda bújik. Főleg nyaranta. Editke ugyanis a nyarakat mindig a nagymamájánál tölti, egy Hódmezővásárhely melletti kis tanyán. Nincs itt sok minden a nagyvároshoz szokott szemnek. Sem autó, sem villamos, sem utcák, sem siető emberek, villanyoszlop is csak egy árválkodik a tanyához vezető poros úton. Van viszont kutya, Gazsi, az ő dolga, hogy őrizze a házat, és tehén, kettő is, az egyiknek a neve persze, hogy Riska, a másiké pedig Böske. Tyúk, tizenkettő, reggelente pontosan egy tucat tojást szed alóluk össze Editke. A végére maradt a legfontosabb, mesénk másik fontos szereplője: Trombita, a macska.
Vörös, nagy kandúr volt Trombita, kölyökmacska-kora óta Editke kedvenc játszótársa, a nevét pedig onnan nyerte, hogy ha simogatták, olyan hangosan tudott dorombolni, mint egy fúvóshangszer. Délutánonként együtt szunyókáltak a szalmabálák árnyékában és Trombita mindig elkísérte a kislányt libákat legeltetni. Mehettek bármeddig, nem tévedtek volna el: nem volt ott hegy, ami eltakarta volna előlük a tanyát, de még egy dombocska sem, csak síkság, ameddig a szem ellát. Néhány fa állt a kerekes kút mellett, árnyékot adva a melegben pihegő disznópárnak. Azon a napon, amikor Trombita, a macska hőssé lépett elő, még melegebb volt, mint addig. A libák unottan csipegették a sárgára aszalódott fűszálakat. Editke egy fűzfavesszővel legyezgette magát és a mellette heverésző Trombitát. Arra gondolt, friss vizet kellene ereszteni a vályúba, és belemártózni. Ez ugyan tilos volt, de egy ilyen meleg napon, mint a mai, talán még Nagymama is elnézőbb lesz. Nem is gondolkodott sokat: leeresztette a vödröt a kútba, aztán nekiveselkedett és forgatni kezdte a kereket. A félig teli, de így is jó nehéz vödröt nagy sokára nehezen sikerült felhúzni. Editke kiemelte és a vályúhoz cipelte, aztán beleloccsantotta a vizet. És így tovább: vödörről vödörre lett egyre több a jó hűvös víz a vályúban. Elég is volt ahhoz, hogy belemártózzon. Körülnézett: sehol senki, csak a libák csipegettek. Editke ledobta nyári ruhácskáját és belemerült a vályúba. A jéghideg kútvíz mintha égette volna a bőrét először: de olyan jól esett neki a hűvösség, hogy még beljebb merült. Belemerítette a fejét is. Csend és mozdulatlanság vette körül, csak a habfehér felhők úsztak át a feje fölött méltóságteljesen a búzavirágkék égen. Eltelt így egy kis idő. Editke lustán kinyitotta a szemét és felült. Még mindig néma csönd volt. Túlságosan nagy csönd. Egy liba sem gágogott, csipkedett, motoszkált. Editke rémülten kiugrott a vályúból és körülnézett. A mindenit! A libák a kerítésen túl, messze a határban jártak már, apró fehér pontok voltak a zabföld szélében. Csak meg ne dézsmálják! Editke felkapta a ruháját, nekiveselkedett a kerítésnek, hogy azon átmászva lerövidítse az utat a libákig. Ekkor történt a baj! A kis ruha beleakadt a kerítésbe és Editke ott lógott a tetején, mozdulni sem bírt. Hiába igyekezett kiszabadítani magát, nem sikerült: ráadásul a térdét is megkarcolta a kerítés egyik hegyes kis lándzsája és vérezni kezdett. Editke rémülten és tanácstalanul lógott.
- Segítség! - suttogta, aztán egyre hangosabban kiabált, de senki sem jött. Nagymama alighanem hátul látja e la teheneket, oda pedig nem hallatszik el a kislánykiabálás.
Trombita, a vörös kandúr a kerítés aljában ide-oda futkosott.
- Trombita, segíts! - rimánkodott neki Edit.
Trombita, mintha csak értette volna, elfutott.Editke kisvártatva sietős lépteket hallott és Nagymama hangját:
- Mit akarsz, te kerge macska? - és megjelent Nagymama, követve az előtte rohanó, hátra-hátranyávogó Trombitát.
- Te jó isten! - csapta össze a kezét Nagymama, mikor meglátta a kerítésen lógó, vérző térdű Editkét. Még leszidni sem volt ideje rémületében. Nagy nehezen lesegítette a kislányt a kerítésről, lemosták gyorsan a vérző térdet, szerencsére csak egy kis karcolás volt. Aztán nekiláttak, hogy visszaterelgessék az elkószált libákat a zabföld széléről.
Hát így történt, hogy Trombita, a tanyasi vörös kandúr aznap hős életmentő lett és sokáig meséltek róla a családban: hozzám is így jutott el ez a mese, mert én meg az anyukámtól hallottam, akivel megesett a dolog.

Köszönés és magyarázat

Sziasztok Petik, Palkók, Milánok, Málnák, Menták és Zoárdok, kisfiúk és kislányok, kicsik, nagyok, szöszkék, barnák, ducikák, vékonykák, sírósak és nevetősek! Ezek a mesék rólatok szólnak, egytől egyig, és ha hiszitek, ha nem, mind igaz történet, olyasmi, ami megtörtént veletek vagy más gyerekekkkel. Na jó, előfordulhat, hogy hirtelen megjelenik egy repülő medve vagy egy orrszarvú alakú felhő, esetleg egy beszélő kakaóscsiga, mert a mesék már csak ilyen fura természetűek: de azért ezek a ti történeteitek, akár viccesek, akár szomorúak, tanulságosak vagy, mint az igazi történetek általában, csak úgy vannak, mondanivaló nélkül. Fogadjátok szeretettel.